Egyéb

Fábián Tibor: Soha nem lesz már

Emlékszem, mennyit emlegették annak idején nagyszüleink különféle betegségeiket, azt hogy itt fáj, meg ott fáj. Láttuk elkínzott arcukat, felhalmozott gyógyszer-készletüket. Hosszasan mesélték kacskaringós, helyenként ijesztő kórházi történeteiket. Mi pedig hátulgombolós gyerekként nem tudtuk, mit kell ilyenkor mondani, így hát csak néztünk magunk elé.

Láttuk Tata sántítását és hallgattuk Mama fájdalmas sóhajtását, de úgy gondoltuk, a betegség ugyanúgy hozzátartozik az öregséghez, mint a nyugdíj. Persze mi is voltunk betegek eleget, de aztán gyorsan felépültünk és rohantunk tovább az udvar porában, gyorsan elfelejtve az injekciós tű miatti rémületünket. 

Az iskolában sem arról meséltünk egymásnak a szünetekben, hogy Tata sántít és Mama fájdalmasan sóhajtozik, hanem a tegnap esti filmről meséltünk, amikor összecsaptak a fekete-fehér képernyőn a kóbojok és az indiánok. Mindenki ezt nézte az egyszem magyar tévéadón, ha éppen nem romlott el a készülékük. Mert bizony azok az érzékeny, henger alakú lámpák, ott, a tévé hátuljában könnyen feladták és ilyenkor heteken át sötét maradt a képernyő, a kóbojok és indiánok pedig ezalatt ellovagoltak. Ilyenekről meséltünk akkortájt a suliban. Meg a tegnap délutáni pecázásról, a focizásról, a nemzetközi vonatnak való lelkes integetésről. Ez volt a mi világunk. Egyszerű világ. Rozzant, nyikorgó, rozsdás Pegas-biciklivel és tejgumiból készült parittyával, amihez Apánk drótkészletéből szorgalmasan gyártottuk és lődöztük a muníciót. 

Közben meg elvágtatott néhány évtized és lám, Tata és Mama nyomában haladva mi is eljutottunk a magunk sántikálós és sóhajtozós korszakáig. Egyszer csak rádöbbensz, hogy többet beszélünk egymásnak arról, hogy hol fáj, milyen szakorvosi rendelésen jártunk legutóbb, mivel műtöttek, milyen gyógyszereket szedünk, mit ehetünk. Soroljuk az egészségügy berkeiben nyert tapasztalásokat, a legutóbbi laboreredményeket. Már nem a pénzünket számoljuk, hanem a vérnyomásunkat. Olyan ez, mint egy vég nélküli kaland. Nem egy izgalmas kóbojos film, amiről jól el lehet csevegni, mint egykor, sok évtizede, szünetekben az osztályban, de azért jobb híján ez is megteszi. 

Egy új életszakasz új témái és helyszínei ezek. Mint például az MR, a mágneses rezonanciavizsgálat. Amikor bekerülsz a szürreális kemencébe és közben arra gondolsz, hogy magadtól soha nem jöttél volna ide. Izzadó tenyeredben pánikgombot szorongatsz és mindegyre azon gondolkodsz, mi a fene történhetett veled, hogy az udvar porából, a hátulgombolós gondtalan rohanásból, a fekete-fehér kóbojfilmektől szinte követhetetlen sebességgel bezuhantál ebbe a nyomorúságos és elveszett páciens-állapotba?

Hiába is nyomnád a pánikgombot, az csak pár pillanatra vagy percre nyújtana megkönnyebbülést, mert utána ismét visszatolnak a félhomályba, ebbe a szűk, zárt henger-alagútba, ahol még az orrod sem tudod megvakarni. Ezért inkább csak vársz és számolod magadban a perceket. Ha még humorodnál vagy, talán az is megfordul a fejedben, hogy ilyen lesz a sirod is. Fülhallgatón érkező utasítások és pánikgomb nélkül, szűk óra helyett bő örökkévalóság.

Itt döbbensz rá, hogy valami elmúlt és tetszik vagy sem, új életszakasz dörömböl az ajtón. Mama és Tata, gyermekként végigkövetett fájós, beteges korszaka, a testi nyavalyáikról szóló történetekkel, az újra és újra ismétlődő „jajistenem!” felszisszenéseikkel. Mi, lebiggyesztett ajakkal figyelő kisunokák, akkor még csak annyit értettünk ebből az egészből, hogy hatvan felett, hetven felé ilyen az élet. Ilyen sántítós, ilyen sóhajtozós. De mi aztán soha! Mi mindig itt rohanunk majd az udvar porában. Ha lebetonozzák, akkor is.

Aztán jön a megkésett szembesülés, ott a henger-sírban, hogy soha nem lesz már ilyen rohanás. Elmúlt, a fekete-fehér kóbojfilmekkel, meg a lámpás tévékkel együtt. Az orvos sem javallja. Csak az álmainkban.

Fábián Tibor írásai itt elolvashatók:

Horgásziskola, korán kelőknek.. és további történetek – Bárka Online

Amikor hazaérsz – Napút Online

Négy év némaság  –  Tiszatáj Online

NÉVJEGY

Fábián Tibor író, újságíró, református lelkész. 1974-ben született Nagyváradon. A város közeli Fugyivásárhelyen nőtt fel. Vallástanári, újságírói és teológiai tanulmányokat folytatott.

Főszerkesztőként, főmunkatársként, tudósítóként több lapnál és rádiónál (Erdélyi Napló, A Nap, Agnus Rádió, Reggeli Újság, Sláger Rádió, Erdély.ma stb) dolgozott. Jelenleg a Liget erdélyi kulturális magazinban, a Magyar Nemzetben, a Tiszatájban, a Reformátusok Lapjában, a Székely Citromban és felvidéki, partiumi, erdélyi református egyházi lapokban publikál.

Első kötete a Mentor Kiadó gondozásában, 2008-ban megjelent Szószólója szépnek, igaznak című interjúkötet, Wass Albert munkásságáról és családjáról. Szerepelt a Protestáns Tollforgatók antológiájában (2008). 2010-ben jelent meg Erdélyi korzó című publicisztikai válogatása, 2015-ben Gugyerák című, glossza-válogatását tartalmazó e-könyve. 2020-ban az Erdély.ma Kiadó adta ki Ilyenek voltunk címmel tárcáit, mely néhány hónap alatt elfogyott. A második, bővített kiadást a Tortoma Kiadó gondozta és adta ki, 2022-ben. 2020-ban írt drámája (Diktátorkeringő) a Ceausescu házaspár utolsó napjait követi végig. 2021-ben egyszerre jelent meg a Guyana szörnyei című kalandregénye és a Ceausescu elvtárs, pajtás című szatirikus regénye, a Tortoma Kiadó gondozásában.

2015 óta publikál irodalmi folyóiratokban, többek között a Tiszatáj, a Napút, A Vörös Postakocsi, az Eirodalom, az Agria, a Zempléni Múzsa, a Kultér, a Bárka és a Helyőrség közölte írásait.

A Nagyvárad melletti Nagyszántó település református lelkésze, 2017-től.