A Magyar Napló Kiadó és a BAB Galéria közös rendezvényén március 26-án mutatták be Iancu Laura Visszaaludni nem tudtam című kötetét. A nemzeti ünnepünkön, március 15. alkalmából Magyarország Babérkoszorú díjjal kitüntetett költővel, íróval az MMA rendes tagjával G. Tóth Franciska irodalmi muzeológus beszélgetett. Az esten Török Tilla kobzos gondoskodott a lírai hangulathoz illő dallamokról. A könyvbemutató előtt a közelmúlt fontos történéseiről is kérdeztük a Velencén élő Iancu Laurát.
– Mohi Sándor filmrendező, fotóművész fényképe látható a borítón, akinek nagyon sok moldvai filmet is köszönhetünk. Talán ez ihlette a kötet címét is?
– A kötet versei az elmúlt két évnek a termései, és úgy fogalmaztam meg magamban, hogy az átmenetek köré szerveződnek. A cím egy álomról szóló vers egyik sora. Azt álmodtam, hogy várok valahol Istenre. Randevúm volt Istennel, és várok rá. De felébredtem, mielőtt megtörtént volna ez a találkozás. Álmomban románul beszéltem. Mert Moldvában ez Istennek a „hivatalos” nyelve. A Miatyánkot, a Hiszekegyet és minden más imát is, a miseszöveget is csak románul tudtam. A matematika alapműveleteit is román tanultam meg. Hiába élek 29 éve Magyarországon, amikor bevásárláson vagyok, az agyamban ma is románul pörgetem a számokat, míg a kasszához érek. A találkozás nem következett be, mert fölébredtem. És hát egy ilyen álom után nem lehetett visszaaludni…
– A Himnusz születésnapja, a magyar kultúra napja alkalmából Petrás Máriával és Petrás Alinával léptek fel Szabadkán. A sors úgy rendelte, hogy mindegyiküknek Magyarországon bontakozott ki a tehetsége. Csak véletlen műve lenne ez? Milyen érzés erről mesélni a Délvidéken, amelynek igencsak kijutott huszadik századi történelmünk tragikus fordulataiból?
– Nem tudjuk, milyen sorsra jutottunk volna, ha Moldvában maradunk, de azt megtapasztaltuk, hogy anyanyelvi környezetünkben szellemi otthonunkra is rátaláltunk. Petrás Mária társaságában lenni óriási élmény a számomra. Nemcsak történetei, énekei, hanem egész lénye is nagy hatással van rám. A szabadkai est szervezői, Bodrogi Hajnalka és Bata János, lehetőséget teremtettek nekünk arra, hogy a helyi közönségnek beszélhettünk arról a Moldváról, ami csak a mi emlékezetünkben és szívünkben él, hiszen a ’70-es, ’80-as évek világa sehol nincs már. A történelem, a magyar történelem különösen is csavaros észjárású. A moldvai magyaroknak és a délvidéki magyaroknak – a kisebbségi sorson túl is – van közös története. A második világháború alatt hazatelepedő mintegy ezer moldvai magyar egy-másfél évig Bácskában állomásozott, és ennek az emléke ma is él, mindkét népcsoport emlékezetébe. A határokon túl lenni mindig egy sajátos lelki- és tudatállapot. Így volt ez Szabadkán is.
– Tavaly jelent meg Népi teológia és megélt vallásosság című kötete, amelyben Románia keleti megyéiben élő katolikus magyar közösségek körében végzett kutatási eredményeit összegzi. Az ismertetés szerint vizsgálódása középpontjában a népi teológia kérdései és a megélt (vernakuláris) vallásosság területéhez tartozó jelenségek álltak. Mit értsünk vernakuláris vallásosság alatt?
– A fogalom eredendően egy nyelvészeti kategória, de ma már nagyon sokfelé használják, és jelentése lényegesen kitágult. A néprajzban az eredeti jelentése szerint alkalmazzák, vagyis annyit jelent, mint helyi, népi, laikus, nem hivatalos stb. A szemlélet nem új, a néprajz eredendően is a helyi kultúrák és a megélt vallásosság kutatására specializálódott tudomány. A vernakuláris kifejezéssel valamiképpen a „népi” terminust kívánják kiváltani/helyettesíteni, lévén annak a meghatározása, hogy mi a nép, és mi a népi, nem olyan egyszerű. A kutatás azt vélelmezi, hogy kevesebb problémát vesz a nyakába akkor, ha a népi vallásosság helyett úgy fogalmaz, hogy a megélt (vernakuláris) vallásosságot kutatja. Az én tapasztalatom az, hogy ez a fogalomcsere éppen annyit könnyít, mint amennyit nehezít is a kutatáson, hiszen a megélt vallásosság nem légüres térben történik, hanem közösségben, kulturális és társadalmi beágyazottságban, és ha nem tekintjük adottnak a közösséget (népet), akkor nekünk kell megkonstruálni azt, és ez éppolyan mesterséges lesz, mint amennyire mesterségesnek kiáltottuk ki a „népet”.
– Miért fontos ezekkel a kérdésekkel foglalkozni? Maradt olyan területe ezeknek a kérdéseknek, amelyeket ezután fog vizsgálni, megírni?
– A téma szorosan kapcsolódik az én kutatási területemhez és egyszersmind kimeríthetetlen is. A terminológiai viták fontosak, de van egy szint, amikortól már meddőek, már nem a kérdésről magáról szólnak. Van olyan álláspont, miszerint a terminológiákon és a módszereken való rugózás a tudomány legmagasabb foka. A szakmai tisztánlátásból és a pontos fogalomhasználatból én sem engedek. De terepmunkát végző kutatóként a valóságismeretet nélkülözhetetlennek tartom. Azt gondolom, az egészséges, az igaz tudományban a teória és a valóságismeret egymást feltételezi és erősíti.
– Ebben a könyvben olyan témák elemzésére vállalkozott, amelyek a néprajzi kutatásokban kevés figyelmet kaptak vagy első ízben nyernek feldolgozást?
– Ez így van. Több olyan, a vallási életet érintő kérdést elemzek, amelyek valóban nem kaptak figyelmet. Ilyen például magának a hitnek a kérdése, az tudniillik, hogy mit állít az ember akkor, amikor azt mondja: hisz. Foglalkoztam az istenismeret, az istenképek, az isteni ítélet, a bűn kérdésével is. De kellő részletességgel ebben a kötetben esik szó első ízben a fohászokról és az imaeseményekről is. Valamennyi téma a vallási néprajz központi kérdését képezi.
Forrás: https://www.mma.hu/muveszeti-hirek/irodalom/-/event/10180/remeny-a-felelosseghez