Füzesi Magda költő, újságíró 1952-ben született Nagyberegen, 1969-ben érettségizett a Nagyberegi Középiskolában. 1980-ban szerzett bölcsészdiplomát az Ungvári Állami Egyetemen. Előbb Beregszászban nyomdász, 1975-től újságíró, a Beregi Hírlap munkatársa, majd főszerkesztője. A lap magyar kiadásának felelős szerkesztőjeként vonult nyugdíjba 2005-ben, azóta Magyarországon él. Alapítója a budapesti székhelyű Kárpátaljai Hírmondó című folyóiratnak. Táncsics-, József Attila-, Príma-díjas. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, szülőfaluja díszpolgára. A magyar kultúra napja alkalmából őt kérdeztük szülőföldről, hazáról, magyarságról.
Hegedűs Csilla interjúja.
– Volt-e egy olyan pillanat, egy találkozás vagy egy belső felismerés, amikor először érezte, hogy a szavak világa az Ön igazi otthona lesz? Kinek vagy minek a hatására indult el ezen az úton?
– A Nagyberegi Középiskolában érettségiztem. Nagyszerű tanáraink voltak, akik örömmel fedezték fel tanítványaikban a tehetség szikráját, bármilyen téren is mutatkozott az meg. Az iskolának irodalmi faliújságja is volt, amelybe mindenki írhatott.
Itt adták közre első kis négysorosomat tizenegy éves koromban.
Nyolcadikos voltam, amikor a járási lapban megjelent az első versem. Akkoriban csak reménykedtem abban, hogy a szavak világa majd igazi otthonom lesz. Az olvasás terén „mindenevő” voltam, bár a családi könyvtárunkat csak néhány könyv képezte. Olvasmányélményeimből mi hatott rám? Elsősorban a népköltészetet említeném. Falun nőttem fel, talán éppen ezért kedvesek számomra ma is a természethez közeli versek. József Attila, Dsida Jenő, Áprily Lajos, vagy például Szergej Jeszenyin költészete. Ugyanilyen örömet szerez Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád vagy Pilinszky János verseinek olvasása. Nem szeretnék megfeledkezni Szepesi Attila munkásságáról sem, aki Kárpátalján született ugyan, de családjával tízéves korában Budapestre költözött, viszont a Beregvidéken eltöltött évek élményei visszaköszönnek verseiben. Manapság azt tapasztalom, hogy kevés figyelem irányul a fiatalok olvasásra nevelésére. Persze ennek ezer oka van, de itt és most nem szeretnék erre kitérni.
– Pályája kezdetén nemcsak íróként, hanem a nyomdászat és az újságírás világában is hosszú éveket töltött. Hogyan hatott ez a „mesterségbeli iskola” az Ön későbbi írói és szerkesztői szemléletére?
– Nagyon jó kérdés. Épp a minap gondolkodtam el azon, hogy a beregszászi nyomdában eltöltött hat esztendő igen jó iskola volt számomra. Csak többszöri nekifutás után értem el kamaszkori álmomat, hogy magyar szakos egyetemi hallgató legyek. Az érettségi vizsgákat és a sikertelen felvételit követően munkahely után kellett néznem.
Addigra már több versem és tudósításom is megjelent a járási lapban, vonzott a nyomda.
Az öreg szakik első körben próbára tettek a „vagy megszokik, vagy megszökik” eljárás mentén, de megszoktam, megszerettem őket is, a nyomdát is. Sokat tanultam: rendszerességet, pontosságot, fegyelmet. Később hasznát vettem mindennek. És az sem utolsó dolog, hogy az ólomszedéssel dolgozó tördelői ismereteimmel már újságíró, sőt, főszerkesztő koromban is nemegyszer bebizonyítottam, hogy márpedig az a tudósítás igenis túl nagy vagy túl kicsi a nyomdai „tükörben” lerajzolt helyre.
– Hosszú évekig volt a Beregi Hírlap munkatársa, a magyar kiadás felelős szerkesztője, illetve főszerkesztője. Az újságírás a költő életében mennyire volt „megosztó”?
– Valóban hosszú évekig, pontosan három évtizedig voltam a járási újság munkatársa. 1975-ben végre egyetemi hallgató lettem, igaz, csak levelező tagozaton. Többször elmondtam már, de most is ide kívánkozik az anekdota, hogy egyik tanárnőnk epésen megjegyezte: „Tudják maguk, mi a különbség a nappali és a levelező tagozat hallgatója között: az egyik pacsirta, a másik veréb.” Hát jómagam „verébként” diplomáztam, de így is nagyon szép emlékeim vannak abból az időből. Az egyetemi tanulmányaim megkezdése lehetőséget adott rá, hogy a nyomdából „átigazoljak” a járási lap szerkesztőségébe. Ahogy egyik nyomdász szaktársam mondta: „Tisztességes szakmunkásból elmentél firkásznak”. Elgondolkoztam a kérdésén: a költészet és az újságírás művelése megosztó lenne? Tény, hogy nehéz kialakítani az egyensúlyt. Mindkettő erős szellemi koncentrációt igényel, ráadásul az újságírás, különösen egy hetente háromszor megjelenő lapnál „napi feladat”:
amit ma nem publikálunk, annak lehet, hogy holnap már nem lesz hírértéke.
Dsida Jenő, a jeles magyar költő munkásságát tanulmányozva nemcsak a költőt, az újságírót is meg akartam ismerni. Elsősorban az érdekelt, hogyan hatott személyiségére a sokszor lélekölő lapszerkesztés, mivel magam is megtapasztaltam ezt. Közreadott leveleiből kiderült, milyen gyakran fordult elő, hogy kifutási idő hiányában nem született meg egy-egy vers. Nem akarom magam kedvenc költőmhöz mérni, de elárulom az olvasóknak, hogy az én számítógépem is tele van „ujjgyakorlatokkal”, verskezdeményekkel, amelyek közül valamelyiket majd egyszer talán a világra segítem.
Prima Díjat kapott a kárpátaljai Füzesi Magda
– Egészen fiatalon, a Forrás Stúdió alapító tagjaként került bele a kárpátaljai magyar irodalom vérkeringésébe. Hogyan emlékszik vissza erre az indulásra, és mit adott Önnek akkor ez a közösség alkotóként és emberként?
– A Forrás Stúdiót, mint köztudott, az Ungvári Állami Egyetem magyar szakos hallgatói hozták létre, de meghívtak soraikba olyan középiskolásokat is, akiknek nyomtatásban már megjelentek az írásaik. Így kerültem én is a stúdióba. Olykor kemény bírálatokat is kaptam a „nagyoktól”.
A kritika segített, mert hozzáértően terelgettek egy szabadabb látásmód felé.
Mentorunk, Kovács Vilmos költő nem nagyon szólt bele a stúdió életébe, rábízta a vezetést a fiatalokra, de tudtuk, hogy adott esetben számíthatunk rá.
– Egyik emblematikus verse a Szőttes pirossal feketével. Mennyire fontosak a gyökerek? Szereti, ha „kárpátaljai” költőnek nevezik?
– Szeretem. Ez kitüntető cím, rang, mert azt jelenti, hogy verseimen még mindig érződik a szülőföld „virágpora”.
Akármerre is vezetett az utam, mindig és mindenütt büszkén vállaltam, hogy kárpátaljai magyar vagyok.
Jó ideig lelkiismeret-furdalásom volt a szülőföld elhagyása miatt, de szülőfalum 2015-ben díszpolgári címmel tüntetett ki, ami számomra azt jelentette, hogy bár magyar értelmiségiként otthon is lett volna dolgom elég, jól képviselem a világban a kárpátaljai értékeket.
– Párhuzamba is lehet állítani, hogy most megint nehéz időket él meg a kárpátaljai magyarság, ugyanúgy, mint a szovjet érában. Mi adott erőt akkor ahhoz, hogy az emberek túléljenek?
– A „csakazértis” meg a „csakazértsem!” Talán jól illusztrálja ezt kilencsoros Johanna című versem befejező öt sora: „És hull a földön napra nap. / Szánt, hogyha kell, vet és arat / a nép. A szélben megfogódzik / kemény talpával. S megmarad.” Szóval a kárpátaljai magyarokat nem olyan fából faragták, hogy ne éljék túl a megpróbáltatásokat, pedig az utóbbi száz esztendőben volt benne részük bőven. És ha már párhuzamot kell vonnunk a korábbi és a mostani nehéz idők között, akkor dióhéjban megemlíteném, hogy igen, a szovjet érában nehéz időket éltünk meg. De a mi korosztályunk még emlékszik rá, hogy Ukrajna önállósodásakor a fiatal ukrán állam fontosnak tartotta a területén élő kis nemzeti közösségek megmaradását. Egy akkori rendeletnek köszönhetően Kárpátalján a többségében magyarok lakta településeken a polgármesteri hivatalok épületein most is ott lobog a magyar trikolor. Himnuszunkat, Szózatunkat bátran énekelhettük rendezvényeinken, szabadon megélhettük magyarságunkat. Hosszan sorolhatnám, hogy az azóta eltelt harmincöt év alatt mi minden rendeződött vissza, de minek, hiszen az olvasók a maguk bőrén tapasztalták mindezt.
Minden tiszteletem azoké a nemzettársaimé, akik a mostani körülmények között is kitartanak a szülőföldön, teszik a dolgukat, ahogy lehet.
– A magyar kultúra napja Kárpátalján nemcsak ünnep, hanem identitásőrző kapaszkodó is. Mit jelent Önnek ez az alkalom, és hogyan látja ma a magyar nyelvű irodalom helyét a helyi közösség életében?
– A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én, Kölcsey Ferenc e napon véglegesítette a Himnusz kéziratát. Belátom, hogy ezt minden olvasó ugyanolyan jól tudja, mint jómagam, de olyan jó újra és újra elmondani, leírni! Jó tudni, hogy a nehézségek ellenére ezen a napon Kárpátalja magyarsága is ünnepel. Valóban nemcsak ünnep a magyar kultúra napja, hanem önazonosság-őrző kapaszkodó is. Mivel megkérdezte, hogyan látom a magyar nyelvű irodalom helyét a szülőföldem közösségének életében, nem hallgathatom el aggodalmaimat sem. Elsősorban
az aggaszt, hogy nem vagyok meggyőződve arról, eljutnak-e a kárpátaljai gyökerű vagy otthon élő írók alkotásai azokhoz, akiknek írásaikat szánták.
Persze lehetne az a válasz, hogy de hiszen a magyar tannyelvű iskolások számára évente szerveznek szavalóversenyeket, a magyartanárok nagy gondot fordítanak arra, hogy diákjaik megismerjék az identitás őrzését segítő „hazai” írásokat. Igen ám, de nem biztos, hogy ezekre fogadókészség is van. És nemcsak azért, mert sok évtizedes jelenség, hogy a televízió, de most már minden más okos kütyü is idő- és energiarabló: bárki mondhatja, kinek van kedve könyvet olvasni, amikor a képernyőt pörgetve, pillanatok alatt hihetetlenül sok „olvasmányélményhez” jut az ember? A másik dolog: én úgy látom, tetten érhető egy virtuális hiánybetegség. A biztonság hiánya munkál mindenütt, a tudat, hogy az ország, amelyben élni kényszerül a kárpátaljai magyarság, nem a haza; az elcsatolt területeken élőknek csak az illyési haza maradt: „haza a magasban”. Ezért született annyi vers a magyar történelem nagyjairól, a nemzet fájó sebeiről. Más kérdés, hogy mindez eljut-e az olvasóhoz? De ha már Kölcsey Ferencet emlegettem, hadd zárjam le ezt a gondolatsort az 1831-ben írt Huszt című epigrammája befejező három sorával: ezek a sorok nehéz időkben számomra is sokszor jelentettek kapaszkodót: „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? / Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; / Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”
– Az ukrajnai háború alapjaiban változtatta meg a mindennapokat. Érezhető-e ennek hatása az Ön költészetében: született-e új hang, új témavilág vagy új belső kényszer az írásban? Sokan vallják, hogy a költészet háborús időkben nemcsak művészet, hanem lelki menedék is. Ön szerint milyen szerepe lehet ma a versnek a közösség túlélésében és a jövő emlékezetének formálásában?
– Elkeserít, ami otthon történik. Jómagam két évtizeddel ezelőtt hagytam el a szülőföldet családegyesítés okán, de ha azt mondom, hazamegyek, ez a „haza” mindig Nagybereget jelenti. Fáj a lelkem, amikor arra gondolok, mi történik otthon. Felső-Magyarország egykori gyöngyszeme, Beregszász és a Beregvidék magyarsága nehezen éli meg, hogy nyelvileg is be kellene tagozódnia Ukrajna vérkeringésébe. Igen, a háború kitörése óta több versem is született. Elsősorban a Kárpátaljáról származó katonák gyászjelentéseit, illetve a toborzók erőszakos megnyilvánulásait olvasva
fogalmazódik meg a kérdés: miért kell meghalnia fiatalok százainak egy olyan háborúban, amihez semmi közük nincsen?
Az Ukáz című verset 2023. február 24-én írtam. Nem szoktam a verseim alá dátumot írni, de ez is egy szomorú esemény kapcsán született: egy év telt el a háború kitörése óta. Egyfajta gyászjelentés A kis sikátor balladája című versem is. Amikor felkerült a világhálóra, több, fiát gyászoló édesanya is írt nekem arról, hogy sírva olvasták el, úgy érezték, halott fiuknak állítottam emléket. Később, miután Marcsák Gergely fiatal költőtárs megzenésítette, önálló életet kezdett élni: kárpátaljai író-olvasó találkozókon rendre elhangzik. Most csak a magam háborús idők ihlette verseiről beszéltem, de sok kárpátaljai írót-költőt késztetett írásra a mindennapi gyász. Bár ne lenne már aktualitása ennek a szomorú helyzetnek.
– A Kárpátaljai Hírmondó folyóirat szerkesztésében is meghatározó szerepet vállalt. Mit jelentett Önnek ez a műhely, és milyen küldetést látott benne a kárpátaljai magyar irodalmi élet formálásában?
– A Kárpátaljai Szövetség éppen húsz évvel ezelőtt alapította a folyóiratot: a közösség ezzel is a gyökerek megőrzésére fókuszál. E feladatnak soha nem volt akkora jelentősége, mint napjainkban. Már beszélgettünk arról, hogy úgy tűnik, mintha visszamennénk az időben. De újra és újra le kell írnunk, hogy Kárpátalján a magyarok ezer év óta otthon vannak, még ha a különböző, háború sújtotta ukrán helységekből frissen betelepültek csodálkozva mondják is, hogy „nahát, Ukrajna milyen szép országrészt adott a magyaroknak!”. Mert hiszen nekik „térkép e táj”,
de nekünk szülőföldünk az egyelőre csak áramkimaradásoktól ölelt, anyaföldtől elszakított kishaza. És meg kell írnunk minden rezdülését, szomorúságát, örömét, és hírt kell adnunk arról, hogy vagyunk, élünk.
Otthon látványosan fogyatkoznak a kárpátaljai magyarság sorai: a katonaköteles férfiak jó része más országokba menekülve próbálja túlélni ezt a XXI. század első negyedében szinte hihetetlen állapotot. A folyóirat most még inkább hidat képez az otthon maradottak és a családjuktól elszakadtak-elszakítottak között. Ami a kárpátaljai magyar irodalmi élet formálását illeti: a lap közéleti témákkal foglalkozik ugyan, de a mindenkori szerkesztők helyet biztosítanak az irodalmi alkotásoknak is. A Kovács Vilmos Irodalmi Társaság (KVIT) tagjai számára külön rovatot nyitottunk, jó ideig meg is töltötték azt írásaikkal. A társaság létrejötte óta szerencsére sokan közülük komoly irodalmi lapokban publikálnak már, van, aki több verseskötettel büszkélkedhet.
– Egykor egy új hangot kereső fiatal alkotói nemzedék tagja volt Kárpátalján. Ma hogyan látja a mostani fiatal kárpátaljai magyar írók és költők helyzetét: milyen hangokat, témákat és alkotói attitűdöket érzékel bennük?
– Mint már szó volt róla, örvendetes, hogy új nemzedék van kirajzóban. A fiatal kárpátaljai szerzőkről elmondhatjuk: elvárják, hogy azonos mércével, nem pozitív diszkriminációval bánjon velük a mindenkori magyar írótársadalom. A közigazgatási határ már nem jelent számukra szellemi határt, mint ahogy az egy-két emberöltővel ezelőtt még nagyon nyomasztóan hatott az előző írónemzedékekre.
Már nem kell a sorok közé rejteniük mondanivalójuk lényegét: megtehetik, hogy alapos tudással felvértezve véleményt formáljanak mindenről, ami fáj és gátol, ami hátráltat és visszahúz.
Megtehetik, de vajon meg is teszik? Örvendetes, hogy a kárpátaljai fiatal tehetségeket felkarolta a budapesti Előretolt Helyőrség Íróakadémia, lehetőségük volt évekig képezni magukat, de a tanulmányok befejezése után sem engedte el a műhely az ösztöndíjasok kezét. 2018-ban látott napvilágot közös kötetük A tökéletes zártság egyetlen pillanata címmel. Vári Fábián Lászlót és engem kértek fel a szerkesztők, hogy utó- és előszóval bocsássuk útjukra fiatal alkotótársainkat. Az antológiában szereplők többségének, elsősorban az Íróakadémia jóvoltából már önálló kötete is van, a világhálón is olvashatjuk újabb műveiket. És mert – mint látja – közöm van hozzájuk, érdekel az életük alakulása. Magamat figyelmeztetve és nekik is üzenve egy Babits-idézettel zárnám a beszélgetést: „Az igazi írástudó hivatása épp az, hogy ébren tartsa e földön a tiszta erkölcs és logika tekintélyét és tudatát.” Így kellene lennie, így legyen!
Forrás:
KISZó/Fotó: Elbe Orsolya