Pillanatképek Béres L. Attila életéből. Az interjút Vitális Judit készítette.
„Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon.” (1 Kor 4,1-2)
Keze nyomát a nemzeti múzeum őrzi, hívták odds-mesternek a szerencsejátékhoz, van aláírása az Illés együttes tagjaitól – a Bibliájában. A napokban veszi kézhez teológus-lelkészi aranydiplomáját a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen, közben nagy elánnal szervezi a protestáns és a katolikus labdarúgó-válogatottak szeptember 13-i összecsapását. Béres L. Attila sportújságíróval, a PRÚSZ etikai bizottságának elnökével beszélgettünk élete néhány fordulópontjáról.
Közel tíz éve az Év Sportolója Gálán Lothar Matthäus, a nemzeti tizenegy egykori szövetségi kapitánya ült Béres L. Attila mellett. Vele beszélgetett az est „üresjárataiban”, amikor megszületett benne az ötlet, hogy a reformáció elindulásának ötszázadik évfordulóját ünneplő események sorában akár egy futball-eseménynek is helye lehet. Mert Istenről bizonyságot tenni nemcsak a templomi szószékeken lehet. Szószék lehet a munkahely, a családi otthon, az iskola… és a futballpálya is. Prédikálni ugyanis azt jelenti, Jézusról bizonyságot tenni. Hosszas szervezőmunkája nyomán jött létre 2017 októberében a felcsúti találkozó, ahol a katolikus papok csapata 4:0-ra legyőzte a protestáns lelkészeket… A visszavágóról már akkor megegyeztek – de aztán mindig akadt valami (például a Covid), ami hátráltatta a megvalósulást. De most célegyenesben van a szervezéssel, és szeptember 13-án Debrecenben játszhatják a „visszavágót”.
Honnan a lelkesedés, a motiváció, hogy végigvigyen egy ekkora projektet, és szinte egy személyben mindent elvégezzen? – kérdezem tőle, miután kikristályosodik előttem, hogy akárcsak akkor, úgy most is szinte mindent ő intéz.
„Bármit csinálok, rajta akarom hagyni a kezem nyomát. Hasznos tagja akarok lenni a közösségnek. Így végeztem a dolgom akkor is, amikor lelkészként szolgáltam, és később is mindig” – válaszol tömören pillanatnyi gondolkodás után.
Innentől adja magát a kérdés: hogyan lesz valakiből lelkész az 1970-es években, majd hogyan vált pályát, és válik sportújságíróvá? „A Kádár-korszakban, a gulyáskommunizmus idején nehéz volt lelkészként élni” – kezdi a visszaemlékezést, és lassan kibontakozik a története.
Édesapja kántor-tanítóként végzett Sárospatakon, nagybátyja lelkész volt, édesapja, nagyapja, dédapja presbiterek voltak. Szülőfalujában, Szendrőládon a Béres család férfi tagjainak az első sorban volt a helyük a templomban. Ő egy zenei élmény hatására ment a teológiára. Az érettségit követő nyáron stoppal ment a Balatonra, ahol igyekezett sok koncertre eljutni. Ekkor szerezte a dedikációkat az Illés tagjaitól is; mivel csak a Bibliája volt nála, így abba kért tőlük autogramot. Tihanyban épp Bach-darabokat hallgatott Lehotka Gábor (Liszt Ferenc-díjas orgonaművész, zeneszerző – a szerk.) előadásában, amikor megszólította a Szentlélek.
„Rákérdezett bennem a Jóisten, mit akarok ebben a világban, és arra hívott, járjak vele, mellette” – eleveníti fel az élményt, ami végül Debrecenbe vitte. Vállig érő göndör hajjal elsőévesként rögtön hírnevet szerzett magának, amikor egy kollokviumon kitűnőt kapott attól a vallástörténet professzortól, akinél pedig lehetetlen volt jeles érdemjegyet szerezni.
Már exmisszus teológus hallgatóként, a diploma megszerzését követően pedig esperesi segédlelkészként szolgált Borsodgeszten és Vattán, de szintén diplomás felesége nem kapott állást, így egzisztenciális okokból 1977-ben a fővárosba költöztek. Az akkori tiszáninneni püspök azt ígérte, talál neki helyet a zsinati irodán, de váratlanul elhunyt, és utódai mással kívánták betölteni a korábban neki szánt posztot. Így jobb híján – korábbi ismeretségek révén – a Magyar Nemzeti Múzeumba kopogtatott be. Tizenévesen ugyanis a nyarak egy részét azzal töltötte, hogy ásatásokon, régészeti feltárásokon segédkezett: rajzokat készített a sírokról és az ott talált tárgyi emlékekről, illetve leltárba vette azokat. Az akkor szerzett ismereteit a múzeum adattárában tudták kamatoztatni – csakúgy, mint a teológusként birtokában lévő héber, latin és görög tudását. Így például a Pécsett feltárt római kori sírok feliratainak megfejtésében, fordításában is számítottak rá.
Szeretett volna újabb diplomát szerezni a jogi karon vagy régész szakon, de főnökei nem támogatták. Bürokratikus folyamat lett volna visszatérni a lelkészi pályára, és a falusi létre sem vágyott újra. Amikor feltette magának a kérdést, mégis mihez érthet, arra jutott: a focit szereti. Az utcáról kopogtatott be a Sportfogadás szerkesztőségébe, ahol aztán a következő évtizedekben a teljes ranglétrát végigjárta.
Az ott töltött időszakból kiemeli, hogy főnöke, Obersovszky Gyula a szerkesztőségükből őt delegálta a totóműsort összeállító bizottságba, majd közreműködhetett az utóbb Tippmix néven bevezetett játék koncepciójának kidolgozásában is. Ekkor hívták odds-mesternek a Szerencsejátékhoz, de fontosabb volt számára az újságírás. Amikor ő volt a lap főszerkesztője, arra az időszakra esett az átállás az ólombetűs nyomdaipari technikáról a fényszedésre. A Sportfogadás mellett – másodállásban – 1994-től négy évig, másodmagával, a Népszabadság vidéki kiadásainak sportrovatát szerkesztette.
Volt-e valaha rossz érzése amiatt, hogy nem lelkipásztor, hanem „csak” sportújságíró, és egyáltalán lehet-e nyugdíjba menni ezek bármelyikéből? – teszem fel a kérdést, mire elmondja: voltak szinte lelkipásztori mélységű beszélgetései is a kollégáival, és négytől bibliai igékkel búcsúzott ravataluknál. A közelmúltat és a jelent pedig – a már említett mérkőzés szervezése mellett – alapjaiban meghatározza a svábhegyi református gyülekezethez való tartozás három évtizedes öröksége, a gyülekezet történeti emlékezés gyűjteményének szerkesztése,a közösségért való tenni akarása. Hosszan meséli miként használta fel őt az Úristen abban, hogy felépülhetett a templomuk, négy éve pedig óvodájuk.
A lokálpatriotizmusa további megnyilvánulása, hogy a kétezres években az ő kezdeményezésére elevenítették fel a Svábhegyen a karácsonyi hallé vacsorát, amelynek gyökerei a két világháború közötti időszakra nyúltak vissza. A Covid előtt tíz éven keresztül mindig megszervezte az alkalmat. A halászlevet nem adományként, hanem jelképes összegért adták, a befolyt összeg egy részét pedig – a helyi katolikus és református gyülekezetek támogatásán túl – jótékonyságra fordították. Így juttattak adományt például Böjte Csaba alapítványának, a szendrőládi cigány óvodának és beregszászi testvérgyülekezetük rászorulóinak. Reménysége, hogy öt év kihagyás után idén újra megrendezhetik az alkalmat.
Névjegy: Béres L. Attila
Családja: négy gyermek: Szandra, Ricsi, Karola, Melinda, öt unoka: Barna, Balázs, Bori, Krisztina, Petra
Élete igéje: Nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig, mint szolgáitokat Jézusért. (2 Kor 4,5)
Legfőbb büszkesége/sikere: a Művészetbarátok Egyesületének Obersovszky-díja, A Magyar Sportújságírók Szövetsége jubileumi kitüntetése, korláti Bernát István emlékének ápolása, a Paralimpiai történetekben írt nyolcvan interjú az olimpikonokkal, edzőkkel, kilenc önálló könyv, hat tanulmány, mintegy kétezer cikk különböző újságokban, és büszke gyermekeire, a magyar és magyar-örmény barátaira
Legfontosabb újságírói tulajdonsága: szubjektív válogatás a személyes életutakat, szemléletmódokat impresszionista, egyéni hangulatú, érzéseket, élményeket tükröző cikkekkel, ahol fontos a beszélgetőtárs iránti érdeklődés, nyitottság, hogy az olvasó felfedezze a háttérben az alkotás főszereplőjét, azt az Istent, aki az altruizmus, a szeretet diadalán szól és kérdez.