Ezt vallja Volf-Nagy Tünde, a Kossuth rádió Délelőtt című műsorának felelős szerkesztője. Az egykori berlini tudósítóval a szakma kihívásairól, németországi tapasztalatairól és a tudatos felkészülésről Cornides Sára beszélgetett a Vendéghang című műsorban.
Milyen kihívásokkal szembesültél Berlinben?
Az egyik, szívemhez legközelebb álló periódusa volt szakmai életemnek a berlini tudósítóság, amelyet 2015 és 2020 között láttam el. Amikor 2015 szeptemberében a családommal Berlinbe költöztem, Európa politikailag talán az egyik legsűrűbb időszakát élte – ekkor kezdődött a migrációs válság, és Németországban sorra születtek a meghatározó döntések. A televíziónak korábban nem volt tudósítója a német fővárosban, így Baraczka Eszter szavaival élve: ez egy zöldmezős beruházás volt. Az első feladataim közé tartozott, hogy kiépítsem a kapcsolatrendszeremet, újságíró-szövetséget keressek, lakást és kávéfőzőt szerezzek, valamint megfelelő óvodát és iskolát találjak a gyerekeimnek. Kiérve azzal szembesültem, hogy Magyarország szempontjából hatalmas fókusz irányul Berlinre – sokszor egy nap öt-hat bejelentkezésem volt. A tudósítói munka leginkább egy életforma. A hétköznapokban reggeltől estig párhuzamosan hallgattam rádiót és tévét, figyeltem a különböző közösségimédia-csatornákon a híreket, és olvastam az újságokat. Nem számított, hogy hétvége vagy ünnepnap, sőt, hogy éjszaka vagy nappal – állandóan készenlétben voltam, ami 2020-ban, amikor hazajöttem, nem szűnt meg. Ha most történik valami (főképpen) Németországban, olyan vagyok, mint a harci ló: ha megfújják a kürtöt, már ugrok is, és figyelem, mi történik percről percre – még akkor is, ha most már ilyenfajta munkám nincs. Ez egy létállapot, amit az ember felvesz, onnan kezdve valóban képessé válik arra – és velem is számtalanszor előfordult –, hogy ha hajnalban felébresztik, tíz perc múlva a kamera előtt álljon, és pontosan tudja mindazt, amit abban a pillanatban az eseményről tudnia kell. Kipallérozza az ember képességeit – a gyorsaságot és pontosságot – olyan szintre, hogy az adott körülmények között, akár fáradtan, akár esőben, mindig tudja, mi történt, és azt mihez lehet kötni. Amikor a tudósító már nemcsak beszámol az eseményekről, hanem már az összefüggéseket is látja, az egy teljesen más szint. Ez az öt év rendkívül izgalmas periódus volt. A politikának nem volt lehetősége „bezárni a konyhaajtót” – ezáltal be lehetett látni a fazékba, ahol az európai politika éppen főtt. Ez idő alatt nagyon sok általános összefüggést ismertem fel, ami a későbbi munkámban is nagy segítségemre volt.
Hogyan formálta a tudósítói lét a szakmai látásmódodat? Miként adott hozzá ahhoz, aki most vagy?
Ez a számomra nagyon kedves időszak volt az, ami a leginkább átformálta az addigi életemet, a magamról alkotott képemet és a munkámat is. Egyrészt szakmailag nagyfokú pontosságra és gyorsaságra tanított, másrészt segített a politikai összefüggések átlátásában – ebből a mai napig profitálok. Nemcsak a német politikában, hanem bármilyen politikai folyamat esetében – legyen szó egy választásról, egy koalíciós megállapodásról vagy bármilyen külpolitikai kérdésről – az itt szerzett tapasztalataim ma is segítenek. Szakmailag hatalmas muníciót adott ahhoz, hogy átlássam a bel- és külpolitikai kérdéseket. Megerősítette azt a meggyőződésemet, hogy a politika rendkívül izgalmas terület: ha az ember egy lépést hátralép, meglátja az összefüggéseit és törvényszerűségeit – ugyanúgy, ahogy minden más tudomány vagy szakma esetében. Nagyon érdekes megfigyelni egy-egy politikai esemény kapcsán – különösen Németországban, ahol kis távolságból szemléltem a történéseket –, hogyan és miért alakulnak a dolgok, milyen politikai stratégiákat alkalmaznak egy-egy helyzetben. Ezentúl az ember idővel alkalmassá válik arra, hogy egyedül is megoldjon olyan helyzeteket, amelyeket korábban nem gondolt volna lehetségesnek. Hozzáteszem, az egyedül megoldást nem szerettem meg. Tehát az egyetlen dolog, amit nem kedveltem a tudósítóságban, hogy egyedül voltam. Nagyon boldog vagyok, hogy visszatérve most egy szerkesztőség tagjaként beszélgethetek emberekkel, meghallgathatom a véleményüket, elmondhatom, mit gondolok – és ők reflektálnak rá, akár rá is ébresztenek, ha valamit nem jól látok. Ez nekem nagyon hiányzott. Ami szintén az emberi oldalát illeti, számos nehéz pillanat volt. Két gyerekkel voltam, a férjem pedig hétvégenként ingázott hozzánk. Volt néhány olyan helyzet, amikor azt gondoltam: úristen, ezzel nem lehet megbirkózni. És mégis lehet. Az ember sokkal többre képes, mint amennyit feltételez magáról. Remélem, hogy ezt példaként tudtam mutatni a gyermekeinknek. Igen, vannak nehézségek, amikor úgy érzi az ember, hogy valami megvalósíthatatlan. Aztán mégis – amikor minden tőle telhetőt megtesz – egyszer csak azt veszi észre, hogy bírja.
Mitől lesz egy tudósítás több, mint a sajtóban megjelenő hírek összefoglalása?
A tudósító dolga nemcsak az, hogy az újságokból kiolvassa azt, amit ki lehet olvasni. A német sajtót akár itthonról is olvashatnám – és olvasom is. Számomra azonban mindig nagyon fontos volt – és bizonyára a többi tudósító számára is –, hogy emberekkel beszélgessek: hogy a szomszéddal időnként politikáról, társadalmi kérdésekről, jelenségekről diskuráljunk, hogy pontosan megfigyeljem, mi történik a hivatalokban, kapcsolatot tartsak a gyerekeim barátainak szüleivel, vagy megkérdezzem a taxisofőrt arról, hogyan látja a helyzetet. Egyébként a taxisok mindig a legjobb informátorok. Bárhová utaztam, mindig kikérdeztem őket. Hamburgban egy török taxisofőrtől megkérdeztem, mit szoktak enni az emberek a tengerparton. Arra számítottam, hogy javasol egy helyi specialitást. Legnagyobb meglepetésemre a sofőr azt válaszolta, hogy tőle még soha senki nem kérdezett ilyen butaságot. Bár ötéves kora óta Hamburgban él, fogalma sem volt arról, mit esznek a németek, ő maga vagy otthon étkezik, vagy valamelyik török étteremben. Ha ezt tovább gondoljuk, számtalan érdekes következtetésre juthatunk. Az ember egy másik Németországot ismer meg az utcán, az emberekkel beszélgetve. Ha sikerül olyan bizalmat kiépíteni – márpedig sikerült nagyon sok emberrel –, hogy őszintén beszéljenek a jelenségekről, nyíltan elmondják a véleményüket, akkor válhatok hiteles tudósítóvá. Hiszen így tudok olyat mondani Németországról, a német társadalomról, amit a sajtó nem feltétlenül akar megírni, vagy nem is ír meg ilyen formában.
Sokszor előfordul, hogy az időnyomás a munkában nyelvi pontatlansághoz vezet. Hogyan tudjuk magunkat fejleszteni?
Nem hiszem, hogy valaki műsorvezetőként széles látókörű és választékosan beszél, ám az életben nem az. Szerintem arra tudjuk magunkat trenírozni, hogy a hétköznapokban is választékosan beszélő, széles látókörű, olvasott emberek legyünk – így műsorvezetőként sem kell attól tartanunk, hogy ezzel nehezen birkóznánk meg. Természetesen nem azt állítom, hogy az ember a hétköznapokban is minden pillanatban pontosan úgy beszél, mint a kamera előtt, de alapvetően törekszik rá. Meglátásom szerint nincs külön magánélet és szakmai élet, hanem élet van. Ha általában törekszünk a nyelvi igényességre, akkor műsorvezetőként is hihetünk abban, hogy a feladatainkkal jól meg tudunk birkózni – akkor is, ha fáradtak vagyunk, és akkor is, ha gyors tempó, nyomás vagy más zavaró tényező befolyásol minket. Tudósítóként különösen fontos kifejlesztenünk ezt a képességet, mivel gyakran előfordul, hogy fél hatkor kell kamerák elé állni, miközben tíz perccel korábban még aludtunk. Elképzelhető, hogy éppen az utcáról, egy tüntetés zajában kell tudósítanunk, ahol körülöttünk ordítanak, vagy valaki hozzánk beszél, miközben nekünk koncentrálnunk kell, és végig kell vinnünk azt a mondatot, amelyet elkezdtünk. Ezért elengedhetetlen, hogy az ember nyelvi igényesség terén biztos lábakon álljon. Azonban egyre gyorsabb minden, rövidebben kell összefoglalni a gondolatokat. Én még azt az iskolát képviselem, amely a felkészülésben hisz. Természetesen nem lehet mindenre felkészülni, de fizikailag és lelkileg alapvetően igen. Minden műsorra felkészülök, mindig van koncepcióm, mindig kigondolom, honnan indulok és hová érkezem. Így megengedhetem magamnak, hogy közben esetleg eltérjek ettől, vagy ne kövessem pontosan, mert az élet és a valóság mindig sokkal érdekesebb, mint amit az ember az íróasztal mellett kitalál. De mindig van egy biztos pillér, amihez visszatérhetek. Ha azt mondják, hogy másfél percben kell összefoglalnom a mondanivalómat, én akkor is sokkal többet tudnék beszélni. Ezért a felkészülésre nagy gondot kell fordítani. Oscar Wilde írja, elnézést, hogy hosszan írtam, nem volt időm röviden. A legnagyobb élményem, amelyre nagyon büszke vagyok, hogy egyedül tudósítottam Wittenbergből a reformáció 500. évfordulóján. Ez a praktikum szintjén azt jelentette, hogy egy huszonöt kilós kamerával közlekedtem, viszonylag csinosan felöltözve, hiszen mégiscsak egy kiemelt eseményről volt szó. Ahol én álltam a kamerámmal, az remek hely volt – onnan mindent látni lehetett. A kamera előtt, mikrofonnal a kezemben tudósítottam arról, mi zajlik a hátam mögött, miközben megkérdezték tőlem, hogy mikor kezdődik az istentisztelet. Hátranéztem, és láttam, hogy Angela Merkel száll ki az autóból. Ekkor már tudtam, hogy ő az utolsó érkező, tehát ha kiszállt, tizenöt percen belül elkezdődik az esemény. A következő kérdés az volt, mi történik a városban. Odaléptem a kamerához, megfordítottam, megmutattam a közönséget, elmondtam, mi zajlik Wittenbergben, majd visszafordítottam a kamerát, és folytattam a tudósítást. Gyakorlatilag egyedül, egy kamerával közvetítettem az 500 éves jubileumi ünnepségsorozatot. Ennek az egyedüllétnek azonban megvannak a hátrányai is – amit a saját bőrömön is megtapasztaltam. Szakadt az eső, miközben a kamerával a helyszínen álltam, ezért egy bútoráruházi nagy táskát tettem a kamerára, hogy ne ázzon be, mert a víz tönkretehette volna, vagy egyszerűen kikapcsolhatott volna. Mire eljött az élő bejelentkezés ideje, az eső már csak szemerkélt. Ott álltam és beszéltem, amikor hirtelen jött egy széllökés, ami a szatyrot a kamera elé fordította. Gyorsan odaléptem, lehúztam róla, és annyit mondtam: „Ahogy látják, esik az eső, ezért védem a kamerát”. Majd visszaálltam, és folytattam a mondandómat onnan, ahol abbahagytam. Valószínűleg az emberek ezt nagyon élőszerűnek tartották – mert valóban az volt. Az ilyen helyzetekre persze az ember nincs felkészülve, ezek mind váratlan szituációk. De lélekben fel lehet készülni arra, hogy bármilyen körülmények között megoldom a helyzetet, és mindig azt fogom mondani, ami történik, mert ez a legfontosabb feladatom: hogy az információt, amiért itt állok, el tudjam mondani.
Már egy éve a Protestáns Újságírók Szövetségének elnöke vagy. Hogyan látod a média és a vallás kapcsolatát?
Nagyon megtisztelőnek tartottam a felkérést. Novotny Zoltánhoz és Nagy Katihoz hasonlóan számomra is hitvallásnak számít ez a feladat. Rendkívül nagy az újságírók felelőssége, különösen azoké, akik valamilyen felekezethez kötődnek – szándékosan nem mondok csak protestánst, mert ez minden valláshoz tartozó, bármilyen hívő újságíróra érvényes. Nagy tehát a felelősségünk abban, hogy milyen vitakultúrát alakítunk ki, és hogyan viszonyulunk egymáshoz. Nem baj, ha nem értünk egyet – de az már nagy baj, ha beszélni sem tudunk róla; ha nincs kulturált formánk arra (és ez nemcsak az újságíró, hanem a hívő ember felelőssége is), hogy tudjunk egymáshoz úgy viszonyulni, akkor is, ha nem értünk egyet, hogy az mindig egy bizonyos szint fölött maradjon. Ebben az értelemben nem a vallás és az állam vagy a vallás és az újságírás kapcsolata a legfontosabb, sokkal inkább a hívő ember felelőssége – számomra legalábbis ez a meghatározó. A Protestáns Újságírók Szövetségében sok tervünk van, és valamennyi pontosan ezt célozza: a hitben tevést, de felelősséggel írást. Minél több újságírót, riportert és televízióst tudunk magunk mögé állítani, annál inkább beteljesítettük azt a küldetést, amelyet hívő emberként fontos feladatunknak tartok.
Hogyan reagál a néző, hallgató, ha egy tudósító vagy műsorvezető nagyon sok szakkifejezést használ? Ez egyrészt lehet a hitelesség megnyilvánulása, másrészt viszont ott a veszély, hogy a nézők elidegenednek a témától.
Szerintem a műsorvezető feladata, hogy közvetítse a nézők és hallgatók kérdéseit, kíváncsiságát – és érthetővé tegye azt, ami számukra esetleg nem egyértelmű. Olyan kérdéseket kell feltennem, amelyeket ők is feltennének. Ugyanakkor nem gondolom, hogy a műsorvezető dolga az, hogy saját magát produkálja, azaz bizonygassa, milyen tájékozott, milyen okos, vagy milyen jól tud kérdezni. Akkor vagyok elégedett (ami egyébként ritkán fordul elő), ha egy beszélgetést úgy vezetek le, hogy az a természetes kíváncsiságomból fakad. Ebben az értelemben nem számít az, hogy egy miniszterelnökkel vagy egy másik vendéggel beszélgetek, a cél az, hogy a nézőkben és hallgatókban felmerülő kérdéseket tegyem fel, és számukra is érthető legyen a párbeszéd. Nem vagyok híve annak, amikor a műsorvezető maga egy műsorszám. A műsorvezető közvetít. Egy riporter akkor kérdez jól, ha a riportalany biztonságban érzi magát – még akkor is, ha kritikus kérdéseket kap. A kérdésre visszatérve tehát: nem gondolom, hogy az a dolgunk, hogy zsargont vagy túlbonyolított tudományos nyelvet használva egymást túllicitáljuk okosságban.
Milyenné érdemes válnia egy kezdő műsorvezetőnek?
A műsorvezető feladata az, hogy közvetítsen – vagyis kiszolgálja a nézőt és a hallgatót. Éppen ezért riporterként soha nem szoktam egy interjú elején megköszönni sem politikusnak, sem más szakembernek, hogy eljött, hogy rendelkezésre áll, vagy beszél a szakterületéről. Ez egy tudatos döntés. Újságíróként nem csupán lehetőségünk van kérdezni – hanem felelősségünk is. A politikusnak, szakembernek pedig az a feladata, hogy érthetően válaszoljon. Ezért nincs mit „megköszönni”. Természetesen a beszélgetés végén meg lehet köszönni a részvételt, de ha már az interjú elején hierarchikus viszonyt alakítunk ki azzal, hogy köszöngetünk egymásnak, az rögtön rossz üzenetet küld a nézőknek. Úgy tűnhet, mintha nem is nekik szólna a beszélgetés, sokkal inkább egy belső, szakmai diskurzus zajlana. Apróságnak tűnhet, de szerintem nagyon fontos, hogy ezt a következő generáció is megtanulja, és ez a szokás – ami mögött talán nincs is tartalom – eltűnjön. Az újságíró legyen valóban újságíró, a szakember szakember, a politikus pedig politikus. Hiszen neki is az az érdeke, hogy a kérdésekre válaszoljon – nekünk pedig az, hogy a nézők és hallgatók számára ezt érthetően közvetítsük. Amikor az önazonosság és a tisztelet párosul egy nagy fokú nyelvi igényességgel, akkor nincs szégyellnivalónk. Ha valaki meghallgatja a Kossuth rádió Délelőtt műsorvezetőit – Bak Anita, Balog Tamás, Bicsák Eszter, Dióssy Klári, Gécsek-Tóth Enikő, Horváth Ágnes és Horváth Szilárd –, akkor pontosan érti, miről beszélek. Nagyon büszke vagyok rájuk. Ebben a kétórás sávban sokféle téma elhangzik – van, amelyik közelebb áll hozzájuk, van, amelyik kevésbé –, mégis mindent ugyanolyan érdeklődéssel és igényességgel dolgoznak fel. Úgyhogy léteznek pozitív példák, akikre érdemes felnézni.