Az Írónád díjas Vitális Judit az egyházi sajtóban érzi otthon magát
Nem tündérmese – Isten kegyelme című írásáért vehette át a 2024. év Írónád díjat Vitális Judit újságíró, egyházunk központi hírportáljának, az Evangélikus.hu-nak a felelős szerkesztője, magazinunk hírszerkesztője. Díjnyertes riportjában, amelyet tavaly a házasság hetére készített, egy evangélikus házaspár történetét mutatta be: mindketten elváltként kaptak esélyt új, boldog, elkötelezett párkapcsolatra. Mint friss díjazottat kérdeztük kollégánkat – sokéves ismeretségünkre tekintettel ezúttal kivételesen tegeződő formában.
Vitális Judit pályakezdése óta az Evangélikus Élet szerkesztőségének tagja. Gyermekeinek születése után egy rövid ideig lakóhelyén, Kecskeméten végzett világi médiamunkát, majd három évvel ezelőtt a Luther Kiadó megbízta az Evangélikus.hu szerkesztésével, illetve a kétheti magazin híroldalainak – a Krónika rovatnak – az összeállításával. Azóta újra „itthon”, hazai terepen érzi magát.
– Erős mezőnyben kaptad meg egyházunk médiadíjainak egyikét, egy sokakat érintő, érzékeny témát feldolgozó cikkért.
– Nagyon széles a skála, amiből a zsűri válogatott. Fogyatékkal élők története, háború sújtotta övezetben járt kolléga írása vagy a szenvedélybetegségek témája mind benne van a világunkban. Nem is lehet rangsorolni, melyik a fontosabb. Szép volt átélni a díjátadón, hogy ilyen különböző témákban tudunk megszólalni újságírókként. Az én írásom az újraházasodásról szól, két elvált, hívő evangélikus, Balicza Klára és Jenei Róbert egymásra találásának története. Ahogy annak idején a cikk címében is jeleztem: valóban nem tündérmese, mégis happy enddel végződő love story. Ahogy Fabiny Tamás püspök a laudációban elmondta: ezt a történetet bulvárosan is meg lehetett volna írni, azonban nem ez a szándék vezérelt. Szerettünk volna bátorítást és reményt adni azoknak, akik hasonló élethelyzetben vannak, és megmutatni nekik, hogy Isten a rosszból is tud jót kihozni, és akik benne bíznak, azoknak minden a javukra tud válni.
– Bátor vállalkozás, hogy épp a házasság hetére írj elvált, majd újra párt találó riportalanyaidról?
– Nem részemről vagy az újság részéről, hanem az interjúalanyok részéről kellett a bátorság! Sajnos sok kapcsolat fut zátonyra még hívő emberek körében is. De kevesen állnak készen arra, hogy őszintén beszéljenek kudarcokról, fájdalmakról, nehézségekről – majd az útról, ami az új házasságig vezette őket. Klári egyébként az országos iroda ökumenikus és külügyi osztályán kollégánk, jól ismerjük, Robival viszont akkor találkoztam először. Ezért is volt jó – hogy egy kulisszatitkot említsek –, hogy a Kecskemét-Budapest-Bonyhád-tengely jelentette távolság ellenére, noha a határidő miatt felvetődött egy ilyen megoldás is, mégsem az interneten, Skype-on készült az anyag, hanem Klári és Robi otthonában. Igazi szemkontaktussal, személyes légkörben, a figyelem révén kialakuló bizalmi helyzetben.
– Hogyan vezetett az utad az evangélikus újságírás világába?
– T. Pintér Károly főszerkesztősége idején, 2005 tavaszán részt vettem az EvÉlet szerkesztősége által szervezett egyik hétvégi médiaműhelyen. Huszonkét éves voltam, épp akkor adtam le a szakdolgozatomat a Budapesti Kommunikációs Főiskolán [ma Budapesti Metropolitan Egyetem – a szerk.]. Fél év múlva ismét részt vettem egy műhelyen, majd a főszerkesztő megkérdezte, tudósítanék-e egy alkalomról. Kevéssel ezután egy újabb telefonhívás során afelől érdeklődött, mit csinálok. „Munkát keresek” – mondtam, ő pedig azt felelte: nagyszerű, mert ő pedig munkatársat. Így kerültem a szerkesztőségbe. Nem újságíróként, hanem szerkesztőségi titkárként dolgoztam. Ez roppant boldoggá tett, hiszen éreztem: én még semmit nem tudok az újságírásról! A munkám során mindenbe beleláttam: hirdetéseket koordináltam, előfizetőkkel tartottam a kapcsolatot, cikkeket, leveleket iktattam, postáztam, és ezek mellett szépen lassan jöttek újságírói feladatok. Nem rögtön dobtak be a mély vízbe.
– Mikortól tekintetted magad újságírónak?
– Évekbe telt, mire ki tudtam mondani magamról: újságíró vagyok. És nem csak azért, mert a munkaszerződésem szerint szerkesztőségi titkár voltam. Úgy éreztem, még nem vagyok készen, még nem tanultam eleget erről a szakmáról. Amikor a szülési szabadságaim után Kecskeméten épp újságírót kerestek, akkor tudatosítottam magamban: most már újságírói pozícióra jelentkezem. De ehhez kellett az életkor és a korábban megszerzett szakmai háttér is.
– Egyházunk hírportáljának a gondozása során főként hírekkel, tudósításokkal dolgozol. Melyik a kedvenc műfajod?
– A díjátadón is elmondtam, hogy nagyon szeretek kérdezni és hallgatni, ezért az interjú és a riport a legkedvesebb számomra. Nagyon sokat készülök, átgondolom, hogy mik legyenek a kérdések, mi legyen az interjú íve, és persze figyelek nagyon az interjúalanyra. Hírt és tudósítást írni, azt gondolom, mindenkinek illene tudni ebben a szakmában, mint ahogy a tényeket, adatokat is illik korrektül rögzíteni. Amit az egyházi sajtóban nagyon szeretek: hogy egy szimpla hír, tudósítás is tud az Úristenről szólni. Amikor átadunk egy templomot, felszentelünk egy lelkészt, örülünk egy évfordulónak, akkor a híradás szándékaink szerint lehetőleg nemcsak az információkat rögzíti, hanem mindig ott van benne az az igei üzenet is, amely egyébként az adott alkalmon is elhangzott. Ily módon minden cikk egyben az örömüzenet tolmácsolása is.
– Fontos, hogy az ember önmagát is megismerje, mielőtt másokat szólít meg egy-egy interjúban. Megjártad az El Caminót. [A Szent Jakab-út középkori eredetű zarándokút, amely Spanyolország Galícia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet; spanyol neve (Camino de Santiago) után nevezik El Caminónak is. – A szerk.] Mivel gazdagított téged ez az út?
– Huszonöt évesen egyedül mentem el a Caminóra. Nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek, biztos hátteret, szeretetet nyújtottak nekem és a húgaimnak is. Ezzel együtt ott volt bennem az érzés: kellett-e már igazán küzdenem valamiért. így hát ez a zarándokút egyfajta önállósági próba volt. Aztán lettek más mérföldkövek az életemben, a felnőtté válásomban: megházasodtam, majd három lányunk született. Férjem, Balázs pedagógus, festőművész; evangélikus ő is, a kecskeméti gyülekezet presbitere.
– A kecskeméti gyülekezethez ma már te is több szállal kötődsz.
– Én is lelki otthonra találtam itt, és az a reménységünk, hogy a gyermekeinknek is sokat jelent ez a közösség. Járnak hittanra, gyerekórákra, a legnagyobb most konfirmált, várja, hogybekapcsolódhasson az ifjúságba. Már korábban Monoron, aztán Kecskeméten is belefolytam a gyülekezeti hírlevél szerkesztésébe, a gyülekezetimunkatárs-képzés első évfolyamán pedig elvégeztem a gyermekmunka szakirányt, így alkalmanként, ha kérnek, ebben is tudok segíteni.
– Miben segítettek a kecskeméti világi, online újságírói tapasztalataid, mikor visszahívtak a Luther Kiadó csapatába?
– Korábban csak a nyomtatott evangélikus hetilapot ismertem, az online hírportálok világa teljesen új terep volt. Ráadásul a Kecskeméti Médiacentrum munkatársaként a televíziózás világába is beleláttam, és szakmailag is sok új dolgot tanultam. Ha ez nincs, nem feltétlenül engem szólított volna meg a Luther Kiadó, amikor a személyi változások miatt új felelős szerkesztőt kerestek az Evangélikus.hu élére. A kettős célú, egyszerre az evangélikus egyház bemutatkozó oldalaként funkcionáló, közben pedig hírportálként működő felület megújulása, arculatváltása, szerkesztőségi alapelveinek újragondolása ekkor már folyamatban volt. A kecskeméti gyakorlat megismerése pedig abban is segített, hogy értsem egy integrált szerkesztőség – az Evangélikus Információs Szolgálat is ilyen – együttműködési, egymásrautaltsági logikáját.
– Elhívás Istentől, hívás a pályára. Hogyan összegzed az eddig megtett utadat?
– Nemrég gyülekezeti hétvégén voltunk, ahol Kovács Barbara és Hajduch-Szmola Patrik lelkészeink az elhívást és a kapott tálentumokat választották témául. Annyira megerősítő volt újra hálával visszatekinteni arra, hogyan hívtak engem az evangélikus sajtóba huszonkét, majd harmincnyolc évesen is! Meggyőződésem: nemcsak T. Pintér Karcsi és Antal Bálint hívott, hanem a Mindenható „inspirálta” őket erre. Nem én jelentkeztem az állásra, hanem egy megelőlegezett bizalomra mondtam igent, ami egyúttal azt is jelezte számomra, hogy az Úristen úgy gondolja: helyt tudok állni ebben a feladatban. Emellett azt is jelenti ez nekem, hogy így akar a lehető legközelebb tartani magához. Nem engedi, hogy elszakadjak tőle, gondoskodik arról, hogy biztosan napi szinten foglalkozzam vele és az ő országának ügyével.
STIFNER-KÖHÁTI DOROTTYA
Az Evangélikus Élet magazin május 5-i számában jelent meg (17-18. szám)