Kereszt és zászló

Megjelent az evangélikus egyház múltbeli állambiztonsági kapcsolatait feldolgozó harmadik kötet

HÁLÓ (Szerk: Mirák Katalin), Luther Kiadó, Budapest 2020, 854. oldal

Bár az evangélikus egyház pártállami évtizedek alatti történetének feldolgozását – a történelmi egyházak hasonló törekvéseihez viszonyítva − a közvélemény általában gyorsnak tekinti, az események tükrében ez akár vontatottnak is ítélhető. Az 1990. évi első országgyűlési választást követően 15 év elteltével nyilatkozott a Magyarországi Evangélikus Egyház országos elnöksége arról, hogy egy ügynöklista ismeretlen személy általi jogszerűtlen közzététele miatt szükséges az ügynökmúlttal gyanúsított egyházi személyekre vonatkozó iratok kutatása és feldolgozása. Ezután újabb két év telt el, míg az evangélikus egyházi zsinat 2007-ben megalakította a tényfeltáró bizottságot.

Az azóta eltelt majd másfél évtized alatt viszont ütemesen folyt a múltfeltárás, s a Luther Kiadó HÁLÓ könyvsorozata nemcsak az egyházi belső, hanem a tágabb nyilvánosság számára is hozzáférhetővé teszi a kutatómunka eredményeit. Míg az első kötetben megjelent tanulmányok az egyházak mozgásterét és tevékenységét teológusi, történészi és jogászi szempontból értékelték, a következő kötetekben két-két vezető egyházi személyiségre vonatkozó állambiztonsági iratok gyűjteménye és az ezek értékelő feldolgozását vállaló tanulmányok olvashatók.

Míg a korábban megjelent kötet Káldy Zoltán és Ottlyk Ernő püspökök tevékenységével foglalkozik, akik élete a pártállami időkben lezárult, addig a néhány hete nyomdából kikerült mű két olyan püspökre vonatkozik, akik az 1980-as évek végén kerültek püspöki szolgálatba, majd a rendszerváltozás és az egyházi újrakezdés első éveit vezényelték az északi és déli egyházkerület élén. Nagy Gyula és Harmati Béla püspökök még a pártállam jóváhagyásával és azzal nyílt és titkos formában együttműködve látták el hivatalukat, majd e kötöttségektől megszabadulva végeztek – értékes – szolgálatot az átmenet egyházi kereteinek újjáteremtésében. Nagy Gyula 1989 végén lemondott hivatalából és nyugdíjazását kérte, Harmati Béla viszont még évekig vezette a Déli egyházkerületet. A két személy történetének feltárása abból a szempontból is különleges, hogy megismerhették a rájuk vonatkozó iratokat, s az összefoglaló tanulmányok szerzőinek elmondhatták az átélt események − saját szempontjaikat tükröző – értelmezését is, s ez helyet kaphatott az elkészült tanulmányokban.

Az 1990-ben lezárult évtizedekben az egyház szolgálatában álló személyek mozgástere szűk volt. Bár az egyéni életutak változatosan alakulhattak, alapvetően két lehetőség kínálkozott: az a kereszt csendes hordozása egyházi létezés peremére szorítva, vagy a (ki)szolgáló egyház zászlajának megragadása kényszerű pártállami együttműködésben. A kötetekben szereplő személyek kétség kívül az utóbbi utat választották. A tanulmányok arra keresik a választ, hogy ebben a választásban milyen szerepet játszhattak a kényszerű körülmények és a belső késztetések, az adott helyzetben való helytállás lehetőségének keresése, vagy az egyéni mozgástér tágítására irányuló törekvés. A zászló hordozása az érintettek számára egyidejűleg keresztet is jelenthetett, s a motivációk az életút során akár módosulhattak is, így a tanulmányok nem végső ítéletet tartalmaznak, hanem ahhoz nyújtanak segítséget, hogy  képet alkothassunk erről a korról és szereplőiről. A tanulmányok szerzői a − harag és részrehajlás nélküli − történészi hozzáállásnak megfeleltek, holott ez a speciális evangélikus egyházi viszonyok miatt külön nehézséget hordozott. A pártállammal történő együttműködésben érintett, keresztet és zászlót hordozó személyek és családtagjaik számos esetben ma is egyházi szolgálatban állnak, így a múltfeltárás során számos mai érzékenységre is tekintettel kell lenni, ami akár az objektivitás útjába állhatott. Amennyire kívülállóként meg tudom ítélni, ezt a csapdát sikerült elkerülni, még ha a korábbi, nehezen gyógyuló sebek mellett újabbak is keletkezhetnek egy-egy adat vagy értékelés nyilvánosságra kerülésével.

A kötet bevezető tanulmányában az evangélikus egyház püspök-elnökeként és országos felügyelőjeként Fabiny Tamás professzor és Pröhle Gergely írtak arról, hogy a múltfeltárás korántsem a leszámolás, hanem a közös múltunkkal történő őszinte szembenézés szándékával történik. A folyamat lehetőséget nyújt minden érintett számára, hogy migismerjék akkori önmagukat és környezetükre gyakorolt hatásukat. Véleményük szerint a „jézusi ’ne féljetek’ azt is jelenti, hogy senkinek – sem egyéneknek, sem az egyház közösségének – nem kell örökös rettegésben élnie, hanem gyógyító beszélgetések keretében megszabadulhatunk a múlt máig kisértő árnyaitól.”[1]

Ezek az árnyak Nagy Gyulát másfél évtizeddel nyugdíjba vonulását követően, kilencven évesen érték utol. Beszervezésének körülményei – beszervezési dosszié hiányában – nem ismeretesek. Fedőnévvel aláírt jelentések sem kerültek elő munkadossziéjából, ahol túlnyomórészt utólag is vállalható írások találhatók, melyek akár egyházi testületek, illetve az Állami Egyházügyi Hivatal számára nyíltan is készülhettek volna. Nagy Gyula maga sem ismerte el, hogy beszervezték, állítása szerint a kényszerű együttműködés – megfogalmazása szerinti – „állami” emberekkel ügynöki tevékenységére nem lehet bizonyíték. Ennek azonban ellentmondani látszik, hogy a tőle származó értesüléseket többek között konspirációs lakásokban felvett magnófelvételek alapján rögzítették írásban, s az ezekben a lakásokban való megjelenést még a proletárdiktatúra körülményei között sem lehetett – együttműködési szándék hiányában − rákényszeríteni egy külföldi kapcsolatokkal rendelkező,  tekintélyes szerepet betöltő egyházi felső vezetőre. Nagy Gyula kapcsolattartása az állambiztonsággal egyébként még az 1980-as évek derekán megszűnt, amikor országgyűlési képviselőségére tekintettel felszámolták titkos munkatársi beosztását.  Kertész Botond egyháztörténész életinterjújának kötetben közölt szövege azt is példázza, milyen egyéni küzdelmet jelenthetett a múlt sötét foltjainak szemlélése. Nagy Gyula vallomása szerint: „A gyermekeim, unokáim becsületéről is szó van. És nem akarom, hogy valaha is őket azzal vádolják, hogy én elárultam az egyház érdekeit.”[2]

Harmati Béla állambiztonsági együttműködése jóval részletgazdagabban áll az utókor előtt. Az egyházi ügynöklista napvilágra kerülését, majd az evangélikus tényfeltárást követően Harmati Béla megírta és több részletben az egyházi nyilvánosság számára hozzáférhetővé tette önéletrajzát[3], majd a kötet elkészítése során személyes beszélgetésekkel és saját dokumentumgyűjteményével is támogatta Mirák Katalin róla készült tanulmányának elkészültét. A tényfeltárási munka segítése ellenére, több ízben is markánsan megfogalmazta véleményét erről a tevékenységről. 2005-ben így nyilatkozott: „Felháborítónak tartom, hogy azok felelőssége és neve, akik évtizedekig zaklatták az egyházakat, homályban maradhat, a megzsaroltak, kihasználtak viszont a nyilvánosságra kerülhetnek a különböző, sokban kétes listák közreadásával.”[4] Azzal kapcsolatban is aggályát fejezte ki, hogy a tényfeltárás alapvetően az állambiztonsági iratok alapján történik, mivel ezek mégis csak az egyházakkal és képviselőikkel szembeni elfogultsággal terheltek. Ugyanakkor a kutatást végző Mirák Katalin következtetése megalapozottnak tekinthető: „A kutatás során fellelt ismeretekből, habár töredékesen és mozaikszerűen, mégis egységbe rendeződve rajzolódnak ki Harmati Béla életpályájának nyilvános és titkos részletei.”[5]

Pilinszky János 1942-ben írt, „Halak hálóban” című verse találóan jeleníti meg az egyházi múltfeltárásban érintett személyek lelki küzdelmeit, utolsó négy sora pedig azokhoz is szól, akik elhamarkodott ítéletet alkotnak a most áldozatként (is) tálalt elkövetőkről.

Csillaghálóban hányódunk

partravont halak,

szánk a semmiségbe tátog,

száraz űrt harap.

Suttogón hiába hív az

elveszett elem,

szúró kövek, kavicsok közt

fuldokolva kell

egymás ellen élnünk-halnunk!

Szívünk megremeg.

Vergődésünk testvérünket

sebzi, fojtja meg.

Egymást túlkiáltó szónkra

visszhang sem felel;

öldökölnünk és csatáznunk

nincs miért, de kell.

Bűnhődünk, de bűnhődésünk

mégse büntetés,

nem válthat ki poklainkból

semmi szenvedés.

Roppant hálóban hányódunk

s éjfélkor talán

étek leszünk egy hatalmas

halász asztalán.

 

(Zsugyel János)

 

 

[1] i.m. 12. old.

[2] i.m. 113. old.

[3] https://www.evangelikus.hu/harmatibela-multfeltaras

[4] i.m. 212. old.

[5] i.m. 213. old.

 

Szólj hozzá!

Kénytelen vagy bejelentkezni ahhoz, hogy hozzászólhass.