Faggyas Sándor húsvéti írása

Kenyértörés

„Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt.” E kérdés–felelet alighanem a legdrámaibb, egyben a legfontosabb, amit az írásbeliség kezdete óta máig feljegyeztek. Majdnem kétezer éve már, hogy azon a minden képzeletet felülmúló reggelen ama jeruzsálemi üres sírboltban két angyal e tömör kinyilatkoztatásban adta tudtul a Jézus-követő asszonyoknak, s általuk a tizenegy apostolnak és a többi tanítványnak az örömhírt: Jézus feltámadását. A legnagyobb és legreménytelibb csodát, amelyre minden évben a legnagyobb ünnepen, húsvétkor emlékeznek a keresztény-keresztyén hitű emberek szerte a világon. Ezzel a csodával elvégeztetett Isten üdvözítő terve, amely az Ige testté levésével – azaz Isten Fiának születésével – kezdődött karácsonykor, golgotai kereszthalálával folytatódott nagypénteken, és a test Igévé válásával – Jézus feltámadásával – teljesedett be húsvétvasárnap. Saját küldetését így foglalta össze Jézus Nikodémusnak: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” E közös hit kapcsolja-köti össze, egyesíti egyetlen nagy családban a világon élő mintegy kétmilliárd embert: római katolikusokat, görögkeletieket, protestánsokat s más Krisztus-követő felekezetűeket, különböző koruk, nemük, nemzetiségük, nyelvük, kultúrájuk ellenére.  

Jézus feltámadása kétezer évvel ezelőtt és ma is kenyértörést jelent az életünkben. Miért is? Az ismert magyar szólás szerint ha kenyértörésre kerül a sor, vagy valaki(k) kenyértörésre viszi(k) a dolgot, az nem jót jelent. Általánosabban azt jelenti, hogy elérkezik a válságos, döntő pillanat, szűkebb értelme pedig: az ellenérdekű, viszálykodó felek ügye olyan fordulathoz érkezik, ahol eldől, hogy véglegesen összevesznek-e, szakítanak-e egymással.

Az első húsvét napján Jeruzsálemből Emmausba tartó két tanítványnak más kenyértörésben volt része. Lukács evangéliumából tudjuk, egész úton hazafelé arról beszélgetnek reményvesztetten, rezignáltan, ami az elmúlt napokban történt Jeruzsálemben. Amikor Jézus hozzájuk lép, és megszólítja őket, nem ismerik fel, s meglepődve azt kérdezik tőle: „Csak te vagy-é jövevény Jeruzsálemben, és nem tudod, minémű dolgok lettek abban e napokon?” Elmesélik neki, hogyan ítélték halálra és feszítették meg Jézust, majd harmadnap hajnalban néhány asszony kint járt a sírjánál, de nem találták a holttestét, s ekkor angyalok jelentek meg nekik, akik azt mondták, hogy Jézus él, de ők ezt nemigen hiszik… Jézus türelmesen végighallgatja őket, és megkérdezi: „Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe?” Aztán beszélni kezd nekik Mózesről és a prófétákról, megmagyarázza, hogy az Írások (az Ószövetség könyvei) mi mindent jövendöltek a Messiásról. Egészen addig beszélget velük, míg estefelé megérkeznek Emmausba. A két tanítvány meghívja Jézust vacsorára, noha még mindig nem ismerik fel.

Az evangéliumi történet első pillantásra már-már paródia. Profán szemmel, értelemmel olvasva mintha Jézus tréfát űzne két tanítványával. Megjelenik előttük, velük megy, egész nap beszélget velük, de a két ember, mintha vak és süket volna, nem ismeri meg mesterét. Aztán amikor leülnek az asztalhoz, Jézus kezébe veszi a kenyeret, megáldja, megtöri és odanyújtja nekik, hirtelen, mintha pikkely esne le a szemükről, felismerik. A kenyértörésről ismerik meg. Nyilván eszükbe jut, ahogy Jézus sokszor megtörte a kenyeret – volt, hogy öt kenyér megtörésével ötezer embert jóllakatott –, és nyilván ismerték Jézus önmagát „személyazonosító” prédikációját is: „Én vagyok az életnek kenyere. (…) Én vagyok amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké.  És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért.” (Ján. 6,48, 51)  

Vagyis a gabonából készült (a földi élethez szükséges) kenyér megtörése és Jézus testének (az örök élet kenyerének) keresztre feszítése – ugyanannak az üdvözítő műnek a jele, és jelképe. Ezért ismerik meg a kenyértörésről – egyedül arról ismerik fel! – a feltámadt Jézust a jámbor emmausi férfiak. Mert a jézusi kenyértörés nem szétszakít, hanem összeköt, nem viszályt szít, hanem békességet teremt. Húsvét azért lett a keresztények-keresztyének legnagyobb ünnepe, mert Jézus küldetése nem ért véget nagypénteken önfeláldozó kereszthalálával. Feltámadásával „utolsó ellenségként” legyőzte a halált, s ezzel bebizonyította, hogy amit barátja, Lázár feltámasztásakor önmagáról mondott: „Én vagyok a feltámadás és az élet” – az igaz. Hogy elfogadjuk-e vagy elvetjük ezt az igazságot, azaz Jézus üdvözítő kegyelmét, ezt a kérdést kétezer éve mindenkinek meg kell válaszolnia. Mert valamikor mindannyiunk életében kenyértörésre kerül a sor.

 Faggyas Sándor

 Magyar Hírlap, 2010. április 3..

Címkék: ,

A hozzászólás lehetősége lezárva.